Leírás
Az erdélyi kopó ősi magyar vadászkutyafajta, amelyet a környezeti tényezők és a vadászati igények alakítottak és a vadász-tenyésztők nemesítettek ki. Fénykora a középkorra tehető, amikor is a királyi és főúri udvarok kedvelt vadászkutyái voltak az agarak és vizslák mellett. Az akkori jellegzetes, változatos terepviszonyoknak köszönhetően két típusát tenyésztették, a hosszúlábú és a rövidlábú erdélyi kopót. A két típust jellemzően együtt tartották. Típusok között az eltérés nagyságban, színben, szőrben mutatkozik. A hosszúlábú alapszíne fekete, cser és fehér jegyekkel, szőre hosszabb és sűrűbb. Alkalmazása döntően nagyvadra (vaddisznó, szarvas, bölény, medve, stb) történt. A rövidlábú színe jellemzően sárgásvörös. Főleg kis ragadozókra, nyúlra, zergére alkalmazták. A szertelen „kopászat” következtében a falkavadászat betiltásra került, így a kopók tenyésztése háttérbe szorult. Az erdélyi kopó természeténél fogva falkavadászatra alkalmatlan, 2-4 kopó vadászik egyszerre, jellemzően egymástól független, így a kopózásra, – vaddisznó hajtásra – tovább is alkalmas volt. Ennek ellenére a XX. század elejére a populációja lecsökkent. A háború végén bekövetkezett társadalmi, gazdasági és főleg politikai környezet változása következtében a fajta nemkívánatossá vált, a kipusztulás szélére sodródott. Újratenyésztése 1968-ban kezdődött elég viszontagságos körülmények között. Mára a fajta stabilizálódott, de a veszélyeztetett kategóriába tartozik! Az erdélyi kopó jóindulatú, bátor, kitartó, igénytelen, intelligens, könnyen tanítható, önálló, konokságra hajlamos. Rendkívül jó tájékozódási képességű. Törzsének arányai, fejformája, nyaktartása, erős és izmos végtagjai, farok tűzése és tartása a közép-európai kopótípusra jellemző. Az erdélyi kopó felépítése a hosszútávfutáshoz alkalmazkodott. Ragadozók elleni gyűlölete szenvedélyes. Kitűnően és kitartóan hajt és állít. Gazdájához ragaszkodik, ha kell meg is védi.
tervezőművész mesterjegye látható.